Egyszer már elmeséltem annak a történetét, hogy hogyan találkoztam először Áronnal. Nem egy szokványos megismerkedési történt, de én szeretem, mert nagyon jellemző ránk, olyannyira különleges, mint amennyire mi különcnek számítunk az átlag ember számára.
Azt már a megismerkedésünk történetében is elmondtam, hogy állatorvosként dolgozom. Imádok beszélgetni az állatokkal, rájönni mi a bajuk és utána meggyógyítani őket. Valamilyen szinten ebben is hasonlítunk Áronnal, csupán annyi különbséggel, hogy ő embereket gyógyít. Pontosabban emberek lelkét, hiszen pszichológusként dolgozik. Ebből is látszik, hogy mindketten szeretünk segíteni másokon. Ezen kívül persze még nagyon sok dologban egyezik a véleményünk az életről és a világ nagy dolgairól. Mindig is egy ilyen társra vágytam, mint amilyen ő.
Nem sok kellett ahhoz, hogy eldöntsük: együtt akarjuk leélni az életünket. Nem is volt ilyen klasszikus lánykérés közöttünk, hanem csak eldöntöttük, hogy össze szeretnénk majd házasodni. Egy délután elmentünk együtt egy ékszerboltba, kiválasztottunk együtt egy eljegyzési gyűrűt, amit felhúzott az ujjamra és ezáltal „hivatalosan” is jegyesek lettünk. Az esküvőt viszont egyelőre még halogatjuk, mert úgy döntöttünk, hogy először inkább házat vennénk és emiatt nem akarjuk elszórni a pénzt egy lagzira. Szeretjük egymást, tudjuk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, így aztán nem kell sietnünk a „papírral”. Mindketten nagyon szeretnénk az esküvőt is, de szinte már most is úgy tekintünk egymásra, mintha házasok lennénk. Egyébként is, mi tudna jobban összekötni két embert, mint a közös hitel?
Viccet félretéve, tavaly novemberben sikerült vennünk egy házat azon a környéken, amit előtte kinéztünk magunknak. Jó áron jutottunk hozzá a házhoz, ami egy csendes utcában van és nagy a telke, de a ház finoman szólva sem úgy nézett ki, mint álmaink háza. Szerencsére azt belekalkuláltuk a vételárba, hogy nem lesz elég megvenni, hanem fel is kell majd újítanunk. December óta zajlanak a munkálatok, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de ha minden jól megy, akkor nyárra már be tudunk költözni. Azért is ilyen lassú ez a folyamat, mert nagyon sok mindent mi magunk csinálunk, illetve a családjaink is sokat segítenek. Csak olyan munkához hívunk szakembert, amit egyáltalán nem tudunk megcsinálni.
Nagy munka az átalakítás. A földszintet nagyjából meghagytuk olyannak, amilyen volt, viszont a tetőteret beépítettük, hogy több szobánk legyen. És még egy nagyon fontos dolgot építettünk a tetőre, mégpedig napelemeket! Egyrészt azért, mert valamilyen szinten a napelemek hoztak össze minket, másrészt pedig azért, mert mindketten fontosnak tartjuk a környezetvédelmet és a napelemek segítségével nemcsak magunknak teszünk jót, hanem a környezetnek is. Persze nagy kiadás a napelem rendszer, de ahogy számolgattunk, végül mindig arra jutottunk, hogy hosszú távon meg fogja érni és pár év múlva hálásak leszünk saját magunknak, hogy ebbe bele mertünk vágni.
Aztán ki tudja, ha elkészül a ház, lehet megkérem Áront, hogy házasodjunk össze a kertben. Nem lenne ott más, csak egy anyakönyvvezető, mi ketten és a szűk család. Esetleg néhány barát. Minél inkább belegondolok, annál jobban tetszik az ötlet. Remélhetőleg Áron is rábólint, bár ahogy ismerem, ő is odalesz érte. Romantikus lenne és bensőséges, arról nem is beszélve, hogy elég költséghatékony is. Mindenesetre ha ez megtörténik, akkor mindenképpen be fogok számolni róla. Na meg persze arról is, hogy milyen érzés olyan házban lakni, aminek az áramellátásáról napelemek gondoskodnak.
