A hársfateát még anyámtól tanultam, ő pedig a nagyanyámtól. Nálunk soha nem az volt az első kérdés, hogy van-e otthon lázcsillapító, hanem az, hogy maradt-e a tavalyi hársfavirágból. Amikor az első gyerekem megszületett, komolyan azt hittem, hogy ez a tudás önmagában elég lesz.
Aztán jött az első igazi torokfájás egy januári éjszakán, és rájöttem, hogy a tea kevés. Azóta árnyaltabban látom az egészet: van, amikor a kamillás gőzölés és a mézes citrom pontosan annyit segít, amennyit kell, és van, amikor a gyerekorvos telefonszáma ér többet minden házi praktikánál. A kettő nem zárja ki egymást, csak tudni kell, mikor melyikhez nyúlok.
A második gyerek után már összeállt a rendszer. A fürdőszobaszekrény felső polcán ott a gyógyszertári doboz, alatta pedig egy fonott kosárban a szárított kamilla, a hársfavirág, a körömvirágkenőcs és a mézes szirup, amit ősszel főzök be. Ha valaki benéz hozzánk és meglátja, egyből érti, hogy itt nem hitvita folyik, hanem egyszerűen minden kéznél van. Egy náthás hajnalon senkinek nincs kedve keresgélni.
Ez a fajta rendrakás egy idő után átszivárgott a hétköznapjaink többi részére is, és tavaly végre a papírjaimhoz is hozzányúltam, mégpedig a Székhelycentrumnak hála.Otthonról dolgozom, mert két óvodás mellett ez az egyetlen működő megoldás. Reggel viszem őket, aztán háromig az enyém az idő, délután pedig már megint a homokozó szélén ülök. A vállalkozásom címe évekig ugyanaz volt, mint a lakcímünk, egyszerűen azért, mert induláskor ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Ma már a Székhelycentrum egyik irodája áll a papírjaimon, de ehhez előbb el kellett fogynia a türelmemnek.
A gond nem az adóval kezdődött, hanem a csengővel. A postás jellemzően fél kettő körül ért hozzánk, vagyis pont akkor, amikor a kisebbik elaludt. Ha nem nyitottam ajtót, mehettem a postára a sárga értesítővel, és aki állt már sorban egy hivatalos küldeményért két gyerekkel, az tudja, miről beszélek. A tértivevényes leveleknél pedig nem mindegy, mikor veszem át őket, mert onnantól ketyegnek a határidők. Volt olyan hét, amikor kétszer is elmentem a postára, egyszer hiába, mert még nem érkezett vissza a küldemény a raktárból. A kisebbik közben a pult alatt talált magának elfoglaltságot, én meg azon gondolkodtam, hogy ez így nem maradhat.
A szomszédasszonyunk, aki évek óta könyvel kisebb cégeknek, egy lépcsőházi beszélgetésen mondta, hogy nézzek utána a székhelyszolgáltatásnak. Fogalmam sem volt, mit takar, ezért este, amikor elaludtak a gyerekek, leültem a laptop elé, és megnyitottam az oldalt, amit ajánlott, ha érdekel a székhelyszolgáltatás – https://szekhelycentrum.hu.
A székhelyszolgáltatás azt jelenti, hogy a cégem hivatalos címe egy valódi iroda lesz, ahol átveszik a nevemre érkező küldeményeket. Ami engem meggyőzött, az a folytatás volt: a Székhelycentrum minden hónapban odapostázza a leveleket, ahova kérem, akár egyenesen a lakásunkba. Nem külön szolgáltatásként, hanem úgy, hogy a csomag alapból tartalmazza. A legtöbb helyen ugyanis az ügyfélnek kell bemennie az irodába a küldeményekért, akkor is, ha 200 kilométerre lakik.
Az első hónapban még számoltam a napokat, mikor jön az első boríték. Aztán megjött, és azóta ugyanaz a rendje: kinyitom a postaládát, kiveszem a saroknál a hivatalos borítékot, és leteszem a konyhaasztalra, ahol este átnézem. A Székhelycentrum irodájában veszik át a nevemre érkező hivatalos küldeményeket, én pedig ott bontom fel őket, ahol amúgy is ülök. A postás továbbra is csenget néha, de már csak a csomagküldős dobozokért, amiken nincs határidő. Ez a különbség apróságnak hangzik, valójában viszont az egész délutánom szerkezetét átírta. Nem kell fél füllel a kaputelefonra figyelnem, és nem kell azon izgulnom, hogy egy alvó gyerek mellett kihagyok valami fontosat.
A gyerekek persze ebből semmit nem érzékelnek. Nekik továbbra is az a fontos, hogy este legyen mézes tea, ha kapar a torkuk, és hogy a körömvirágkenőcs a helyén legyen a kosárban. Nekem viszont sokat jelent, hogy a szekhelycentrum.hu óta nem a hivatalos levelek adják a nap ritmusát, hanem mi.